2012. október 8., hétfő

A fák azt sugallják...


Ma reggel is kimentem a telekre. A napsütéses napfelkelte helyett, a borús ég várt. Sötét szürke felhők borították be a háromszéki tájat. Most nem rajzolódtak ki a telkek meg a dombok vonalai olyan élesen. A szél is fújt. Átjárta a pulóveremet is. De hát ez ilyen. Olyan, mint az élet. Megvannak a ciklusok. Van, amikor nekünk kedvez a sors, és van, amikor mintha ellenünk dolgozna. Érdekes módon a múltkor, mikor még jó idő volt, akkor is megvolt a zord időnek a jele a természetben. Megvannak a természetben is a nehéz idők jelei, hogy nem mindig olyan könnyű az élet. Nekem ezt a telken lévő fák sugallták. Az apró jelek, ha jobban figyelünk, olyanok, mint egy útszéli forgalmi terelő tábla. Szembe kiált velünk, hogy vigyázat, mert néha rázós az "út". Ezeket a fákat fényképeztem le.

Ez a nyírfa a félszigetnek az oldalában nőtt. Nem tudom, mi oka lehetett, hogy ilyen csavarodva, meg meghajolva nőtt ki a földből, de talán azt sugallja, hogy a nehéz kezdet után is lehet felfele emelkedni. Nem mindig könnyű, de ha kitart az ember, akkor van esély a gyökerektől az ág hegyéig vinni a nedvet és éltetni az utolsó ág levelét is.

Sajnos van ilyen is, amikor előre nem látható tényező fogja kettétörni a sorsot. Nem a legjobb helyen volt ez az almafa, mert a medve bejárt a gyümölcsére, és addig addig húzta az ágat, ameddig letörött a fa. De talán ez nem is a fa hibája. Csak a fa maga tudná talán elmesélni, hogy hány bocsos medvének adott táplálékot, és a medve anyatején keresztül hány bocsot táplált. Talán ha vadgazdálkodási mérnökeink gondoskodtak volna a medveállomány eltartásáról, akkor szegény fa nem pusztul bele a szolgálatba.
Ezt a fát is húzza a sors, mint a szegény embert. Már a gomba is "megtámadta", de még mindig áll a lábán. Robusztus egy alkat. Kiállta hosszú évek folytán az idő próbáit.

Ez a fa is sokat árulkodik. Talán meg a villám is belecsaphatott valamikor azért van így meghasadva  a kérge. Ő is azt sugallja, hogy mindent lehet, ha van kitartás meg erő. Mindig kell tudni újrakezdeni. Ha megvannak a tápláló gyökerek, akkor lehet haladni. Talán nekünk is ezt kell tennünk. Vissza kell néha térnünk a saját gyökereinkhez és onnan táplálkozni, hogy megmaradhassunk.
Ezt a fát is meghasította és kimarta a sors. De a szélben meg se moccan a dereka. Csupán az ágai mozognak a szélben. A törzse az mozdulatlan és állandó. Olyan, mint egy vitéz a csatatéren, vagy mint egy a puszta hétköznapokban megedződött székely ember. Már már kimerültnek meg fáradtnak látszik. De még mindig állja a zord időket is. Ugyanúgy dolgozik, meg elmeséli a múltat. Mindig mond valami okosat. Tele van bölcsességgel és igazsággal.
Még a temetőbe is elkísér minket, székelyeket a fa. Ott már díszít és katonai mivoltunkra emlékeztet. Érdekes, hogy a templom főbejárata is meg a sírkövek is keletre néznek, mint hajdanán a jurta ajtaja. Emlékeztet bennünket, hogy a nagy keleti sztyeppék gyermekei vagyunk mi. Keleti, lovat tartó harcos nemzedék vagyunk. És meglátszik, mert nagyapáink, unokabátyáink emelt fővel hordták és szerencsés esetben még mindig hordják a keresztjüket. Áldás szálljon rájuk.
Talán ezek a fák ezt sugallják. Vannak nehezebb idők, de ki kell tartani. Vissza kell nézni és erőt kell gyűjteni a múltunkból. Meg kell tanulni a hagyományt és tovább kell éltetni őket. Nekem ez a kaland most már itt falun. Minél többet megtanulni, megőrizni és tovább adni.













Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése